Fényképezés

Itt bemutatom hobbimat a fényképezést.

A fotográfia vagy fényképészet a fény által közvetített képi információk rögzítése technikai eszközök (fényképezőgép, fényérzékeny anyag stb.) segítségével. Célja lehet gyakorlati vagy művészi.

Kezdetben a fotó nem akart többnek látszani, mint precíz leképező eszköz (a világkiállításokon is a tudományos és technikai újítások között kapott helyet). A 19–20. század fordulóján kezdték művészeti felhasználását egyre szélesebb körben művészetként elismerni, ezért csak a 20. század elején vált a hatodik művészeti ággá. Elnevezése a görög φως phos („fény”), és γραφις graphis („rajz”) szóból ered, együtt „fénnyel rajzolás” vagy „fényrajz” a jelentése.

Története

A fényképezést több új a hagyományos festészettől egyre eltávolodó látványélmények előzték meg, melyek közvetlenül vezettek el, mintegy kiváltó okai voltak a fényképezésnek.

A fényképészet – miként a nagy találmányok általában – nem a véletlen szülötte volt, hanem társadalmi igény hívta életre. A fényképezés technikai feltételeit, vagyis a fény optikai és kémiai hatását már korábban ismerték. A fényképezőgép őse, a camera obscura képalkotását már az arabok is feljegyezték. Használata a 17. század óta széles körben elterjedt a művészek között. Az ezüstsók fényérzékenységét pedig a 18. század elején fedezte fel Heinrich Schulze német vegyész.

A 19. század legfőbb irányzata a Biedermeier, a gépek, a technika iránti tisztelet, modernség, illetve az ezek által a valósághű ábrázolásra való törekvés mintegy szükségszerűvé tette a fotográfia feltalálását. Az igény megjelenésével egyidejűleg, egymástól függetlenül több kutató is megoldotta a camera obscura által rajzolt kép rögzítésének technikai problémáját.

Joseph Nicéphore Niépce és Louis Daguerre találmányát Daguerre pártfogója, Arago, a nagy tekintélyű fizikus és csillagász 1839. január 7-én jelentette be a Francia Akadémián. Miután a francia állam a találmányt életjáradék fejében megváltotta, a világnak ajándékozta, hogy bárki szabadon foglalkozhasson a fényképezéssel. Ugyanez év augusztus 19-én a Tudományos és Képzőművészeti Akadémia együttes ülésén hihetetlen nemzetközi érdeklődés közepette, a vegyi eljárást részletezve ismertette a dagerrotípia készítését. Ezt a napot, 1839. augusztus 19-ét, tekinthetjük a fényképészet megszületésének. Hatalmas sikerét jól példázza, hogy alig egy évvel a bemutató után, 1840-ben, már több mint 20 nyelven jelent meg leírás róla, többek között magyarul is. A sors fintora, hogy William Henry Fox Talbot 1839. január 31-én a londoni Royal Societynek bemutatott negatív-pozitív eljárása, a talbotípia megelőzte a francia bejelentést, azonban olyan szabadalmi megkötések voltak rajta, melyek nem kelhettek versenyre a „világnak ajándékozott”, vagyis közkincs dagerrotípiától. A sors másik fintora, hogy Daguerre a magáról elnevezett dagerrotípiához nem sokat tett hozzá, azt gyakorlatilag Nicéphore Niépce dolgozta ki, azonban Niépce korai halála és a vele kötött szerződés Daguerre nevét írták az első helyre, az elkészült képrögzítési eljárás is Daguerre nevét kapta.

A következő évtizedekben a képrögzítési eljárások fejlődése, az expozíciós idő rövidülése, a folyamatosan fejlődő technika vívmányainak felhasználása a fényképezőgépekben, illetve maga a fényképezőgép (a váz) és az objektívek fejlődése gyakran kihatott az uralkodó fényképészeti irányzatokra, stílusokra. A celluloid film 1887-es, majd az első, kifejezetten amatőr- és hobbifotósok számára kifejlesztett gép 1888-as kifejlesztésével és piacra dobásával, illetve az előhívólaborok megnyitásával George Eastman és Henry Strong cége, az Eastman Kodak Company több, mint egy évszázadra bebetonozta magát a vezető fotográfiai cégek közé, mely iparnak a 19-20. század fordulóján, illetve a 20. század első évtizedeiben gyakorlatilag egyeduralkodója volt. A Kodak által bevezetett újítások és üzleti modell a fotográfiát a tehetősebbek szórakozásából, illetve „különleges státuszából” köznapivá és szinte bárki számára elérhetővé tette. A Kodak 1930-ban bekerült a Dow Jones Ipari Átlagba, ahonnét csak 2004-ben került ki. Egyúttal az addig roppant változatos képméretek kezdeti sztenderdizálása is a Kodakon keresztül történt; fényképezőgépei és filmjei annyira elterjedtek voltak, hogy más film- és fényképezőgépgyártók is az ő méreteikre gyártották eszközeik, filmjeik többségét. Ezzel párhuzamban más cégek is próbálkoztak saját sztenderdek felállításával, több-kevesebb sikerrel, mint például a Leica, mely 1925-ben hozta forgalomba a 35 mm-es filmet, ami mind a mai napig az „alapfilm”, azaz a legelterjedtebb filmméret mind fényképezésben, mind filmezésben.

Noha az első színes képet az angol fizikus James Clerk Maxwell készítette 1861-ben, az 1910-es évekig ritkaságszámba mentek; az ilyenek többsége eredetileg fekete-fehér kép volt, melyet kézzel színeztek, utólag. Az első színesfilmet 1907-ben hozta forgalomba a Kodak, mely az autokróm eljárásra épült, de a színeket teljesen valóságosan visszaadó filmre, a színes fotográfia valódi megszületésére 1935-ig várni kellett, mikor a Kodak piacra dobta az előző évben kikísérletezett Kodachrome nevű filmjét.

1937-ben Dr. Edwin Land több évnyi kutatómunka után megalapította Polaroid Corporation nevű cégét, hogy olyan kamerát fejlesszen ki, amely azonnal, ott helyben elő is hívja a képet. Eztán még tíz évnyi fejlesztő munka következett, mielőtt 1947. február 21-én bemutathatta 18×24 cm-es kameráját és a polaroid eljárást az Optical Society of America-nak. A kereskedelmi forgalomba kerülést követően jelentős sikereket ért el, noha a polaroidfilm 9-10-szer is drágább volt a normál filmnél, és kizárólag a Polaroid által gyártott kamerákba volt jó. Az első Polaroid diapozitív 1957-ben, míg az első színes Polaroid kép csupán 1963-ban készülhetett el.

1959-ben a Nikon Corporation forgalomba hozta a Nikon F nevű kameráját, amivel bevezette az F bajonettet, mint sztenderd kapcsolódási módot a fényképezőgépváz és a különböző optikák között, így egy adott objektívet különböző Nikon gépeken is használni lehetett. Az ötlet olyan sikeresnek bizonyult, hogy rövid idő alatt számos fényképezőgép- és objektívgyártó cég is F bajonettel kapcsolta össze gépét és objektívjeit, egyúttal megteremtve a márkák ötvözésének újabb lehetőségét (pl. Leica gépen Nikon objektív, benne Agfacolor film). A Nikon F képkereső megoldása szintén hamar kvázi szabvánnyá válik.

Szintén 1959-ben került forgalomba az első teljesen automata fényképezőgép, az Agfa Optima. 1964-ben a Pentax kifejlesztette a TTL (through-the-lens, azaz az optikán keresztül) képkereső-rendszert, amivel a ma megszokott módon a keresőbe nézve közvetlenül az objektív által rajzolt kép vált láthatóvá.

A videotelefonok kifejlesztésén fáradozó AT&T Bell Laboratories a kutatások számos „melléktermékének” egyikeként 1973-ban előállította a világ első digitális fényképezőgépét, melyet az általuk kifejlesztett CCD-vel felszerelve a cég egyik partnere, a Fairchild Semiconductor hozott forgalomba még abban az évben. A számítógépek rohamos fejlődésével együtt járt a digitális fényképezőgépek gyors fejlődése is, 1986-ra a Kodak digitális gépe már egy megapixeles képek készítésére is alkalmas volt, azonban ezek akkoriban körülményes és költséges kidolgozása és magas ára miatt egészen az 1990-es évek végéig, a 2000-es évek elejéig gyakorlatilag alig voltak piaci forgalomban. Az első fényképezőgép, mely számítógépes fájl formátumban készített képet a Fuji DS-1P volt, 1988-ban, 16 megabájtos memóriakártyával, amit egy külön elem működtetett. Az első, kereskedelmi forgalomban kapható digitális kamera a Dycam Model 1 (avagy Logitech Fotoman) volt. A CCD képszenzorral ellátott gép digitálisan tárolta a képeket, és közvetlenül csatlakoztatható volt egy számítógéphez letöltés céljából. 1991-ben a Kodak piacra dobta a Kodak DCS 100-ast, a világ első digitális tükörreflexes fényképezőgépét, mely már az 1988-ban bevezetett JPEG formátumban készítette a felvételeket. A technika rohamos fejlődésével már csak idő kérdése volt, hogy mikor fogják a digitális gépek minőségben és elérhetőségben (árban) beérni a „hagyományos” masinákat.

1995-ben a Casio QV-10-es gépe volt először felszerelve LCD kijelzővel, az első CompactFlash kártyát pedig az 1996-ban megjelent Kodak DC-25-ben lehetett használni.

Szintén 1995-ben jelent meg a fényképezőgép és a videokamera első kereskedelmi forgalomban is elérhető digitális ötvözete, a rövid videók készítésére is alkalmas Ricoh RDC-1. Ezen gépek akkoriban gyakran horribilis ára (a Kodak DCS 100 például 13 000 dollárba került 1991-ben) azonban elriasztott szinte minden érdeklődőt. A „digitális áttörés” a Nikon D1 1999-es megjelenésével kezdődött, melynek hatezer dollár alatti ára és 2,74 megapixeles felbontása már érdemessé tette megvételre a gazdagabb műkedvelők és profi fényképészek számára. A digitális kamerák „totális áttörése” 2003-ban jött el, mikor a Canon forgalomba hozta a Canon EOS 300D-t , a „digitális lázadót”. Ezer dollár alatti ára és hat megapixel feletti felbontása a számítógépek elterjedésével együtt gyorsan népszerűvé tette a digitális fényképezőgépeket, amik csakhamar kiszorították a „hagyományos” masinákat a piacról, maguk után vonva a fotólaborok és előhívó-üzletek gyors ütemű visszaszorulását, eltűnését.

A képrögzítés története

A fényképezés technikai feltételeit, vagyis a fény optikai és kémiai hatását már korábban ismerték. A fényképezőgép őse, a camera obscura képalkotását már az arabok is feljegyezték i.sz. 900 körül. Használata a 17. század óta széles körben elterjedt a művészek között. Az ezüstsók fényérzékenységét pedig a 18. század elején fedezte fel Johann Heinrich Schulze német vegyész.

Mindehhez döntően hozzájárult a valósághű művészetábrázolás fő társadalmi bázisának, a polgárságnak a szemlélete. A 19. század legfőbb irányzata a Biedermeier, a gépek, a technika iránti tisztelet, modernség, illetve az ezek által a valósághű ábrázolásra való törekvés mintegy szükségszerűvé tette a fotográfia feltalálását. Az igény megjelenésével egyidejűleg, egymástól függetlenül több kutató is megoldotta a camera obscura által rajzolt kép rögzítésének technikai problémáját.

Joseph Nicéphore Niépce és Louis Daguerre találmányát Daguerre pártfogója, Arago, a nagy tekintélyű fizikus és csillagász 1839. január 7-én jelentette be a Francia Akadémián. Miután a francia állam a találmányt életjáradék fejében megváltotta, a világnak ajándékozta, hogy bárki szabadon foglalkozhasson a fényképezéssel. Ugyanez év augusztus 19-én a Tudományos és Képzőművészeti Akadémia együttes ülésén hihetetlen nemzetközi érdeklődés közepette, a vegyi eljárást részletezve ismertette a dagerrotípia készítését. Ezt a napot, 1839. augusztus 19-ét, tekinthetjük a fényképészet megszületésének. Hatalmas sikerét jól példázza, hogy alig egy évvel a bemutató után, 1840-ben, már több mint 20 nyelven jelent meg leírás róla, többek között magyarul is. A sors fintora, hogy William Henry Fox Talbot 1839. január 31-én a londoni Royal Societynek bemutatott negatív-pozitív eljárása, a talbotípia megelőzte a francia bejelentést, azonban olyan szabadalmi megkötések voltak rajta, melyek nem kelhettek versenyre a „világnak ajándékozott”, vagyis közkincs dagerrotípiától. A sors másik fintora, hogy Daguerre a magáról elnevezett dagerrotípiához nem sokat tett hozzá, azt gyakorlatilag Nicéphore Niépce dolgozta ki, azonban Niépce korai halála és a vele kötött szerződésen Daguerre nevét írták az első helyre, az elkészült képrögzítési eljárás is Daguerre nevét kapta. 1840 – William Fox Talbot kifejleszti a pozitív/ negatív eljárást, melyet fotogenetikus rajzoknak, később kalotípiának nevez illetve pert indít Daguerre ellen a fotográfia mint szabadalom tulajdonjogát illetően, 5 évvel korábbi eredményeire hivatkozva, de elveszti.

Képrögzítés fejlődése

A következő évtizedekben a képrögzítési eljárások fejlődése, a záridő rövidülése, a folyamatosan fejlődő technika vívmányainak felhasználása a fényképezőgépekben, illetve maga a fényképezőgép (a váz) és az objektívek fejlődése gyakran kihatott az uralkodó fényképészeti irányzatokra, stílusokra. A celluloid film 1887-es, majd az első, kifejezetten amatőr- és hobbifotósok számára kifejlesztett gép 1888-as kifejlesztésével és piacra dobásával, illetve az előhívólaborok megnyitásával George Eastman és Henry Strong cége, az Eastman Kodak Company több, mint egy évszázadra bebetonozta magát a vezető fotográfiai cégek közé, mely iparnak a XIX-XX. század fordulóján, illetve a XX. század első évtizedeiben gyakorlatilag egyeduralkodója volt. A Kodak által bevezetett újítások és üzleti modell a fotográfiát a tehetősebbek szórakozásából, illetve „különleges státuszából” köznapivá és szinte bárki számára elérhetővé tette. A Kodak 1930-ban bekerült a Dow Jones Ipari Átlagba, ahonnét csak 2004-ben került ki. Egyúttal az addig roppant változatos képméretek kezdeti sztenderdizálása is a Kodakon keresztül történt; fényképezőgépei és filmjei annyira elterjedtek voltak, hogy más film- és fényképezőgép-gyártók is az ő méreteikre gyártották eszközeik, filmjeik többségét. Ezzel párhuzamban más cégek is próbálkoztak saját sztenderdek felállításával, több-kevesebb sikerrel, mint például a Leica, mely 1925-ben hozta forgalomba a 35 mm-es filmet, ami mind a mai napig az „alapfilm”, azaz a legelterjedtebb filmméret mind fényképezésben, mind filmezésben.

Első színes kép

Az első színes képet az angol fizikus James Clerk Maxwell készítette 1861-ben, erről olvashatunk Jean Vivié: A filmtechnika története és fejlődése művében is. A színes képek az 1910-es évekig ritkaságszámba mentek. Ezek többsége eredetileg fekete-fehér kép volt, melyet kézzel színeztek, utólag. Az első színes-filmet már 1907-ben forgalomba hozta a Kodak, mely az autokróm eljárásra épült. A színeket valósághűen visszaadó filmre, a színes fotográfia valódi megszületésére 1935-ig várni kellett, mikor a Kodak bevezette a piacra az előző évben kikísérletezett Kodachrome nevű filmjét. Természetesen nem a Kodak volt az egyetlen gyártó, de Európában kétségkívül igen elterjedt. A fényképészet története bizonyos mértékig összefonódik a Kodak fejlesztéseivel, kísérleteivel.

1876 – Ferdinand Hurter és Vero Charles Driffield elkezdte vizsgálni a fényképek érzékenységi jellemzőit, ebből teljesen új tudományág született, a szenzitometria, amely a fényérzékeny anyagok tulajdonságait kutatja.

A kamera fejlődése

1937-ben Dr. Edwin Land több évnyi kutatómunka után megalapította Polaroid Corporation nevű cégét, hogy olyan kamerát fejlesszen ki, amely azonnal, ott helyben elő is hívja a képet. Eztán még tíz évnyi fejlesztő munka következett, mielőtt 1947. február 21-én bemutathatta 18×24 cm-es kameráját és a polaroid eljárást az Optical Society of America-nak. A kereskedelmi forgalomba kerülést követően jelentős sikereket ért el, noha a polaroidfilm 9-10-szer is drágább volt a normál filmnél, és kizárólag a Polaroid által gyártott kamerákba volt jó. Az első Polaroid diapozitív 1957-ben, míg az első színes Polaroid kép csupán 1963-ban készülhetett el.

1959-ben a Nikon Corporation forgalomba hozta a Nikon F nevű kameráját, amivel bevezette az F bajonettet, mint sztenderd kapcsolódási módot a fényképezőgép (a váz) és a különböző optikák között, így egy adott objektívet különböző Nikon gépeken is használni lehetett. Az ötlet olyan sikeresnek bizonyult, hogy rövid idő alatt az összes fényképezőgép- és objektívgyártó vállalat F bajonettel kapcsolta össze gépét és objektívjeit, nem mellesleg megteremtve ezzel a márkák ötvözésének újabb lehetőségét (pl. Leica gépen Nikon objektív, benne Agfacolor film). A Nikon F képkereső megoldása szintén hamar sztenderddé válik.

Automata és digitális fényképezőgép

Szintén 1959-ben került forgalomba az első teljesen automata fényképezőgép, az Agfa Optima. 1964-ben a Pentax kifejlesztette a TTL (through-the-lens, azaz az optikán keresztül) képkereső-rendszert, amivel a ma megszokott módon a keresőbe nézve közvetlenül az objektív által rajzolt kép vált láthatóvá.

A videotelefonok kifejlesztésén fáradozó AT&T Bell Laboratories a kutatások számos „melléktermékének” egyikeként 1973-ban előállította a világ első digitális fényképezőgépét, melyet az általuk kifejlesztett CCD-vel felszerelve a cég egyik partnere, a Fairchild Semiconductor hozott forgalomba még abban az évben. A számítógépek rohamos fejlődésével együtt járt a digitális fényképezőgépek gyors fejlődése is, 1986-ra a Kodak digitális gépe már egy megapixeles képek készítésére is alkalmas volt, azonban ezek akkoriban körülményes előhívása és magas ára miatt egészen az 1990-es évek végéig, 2000-es évek elejéig gyakorlatilag alig voltak piaci forgalomban. Az első fényképezőgép, mely számítógépes fájl formátumban készített képet a Fuji DS-1P volt, 1988-ban, 16 megabájtos memóriakártyával, amit egy külön elem működtetett. Az első, kereskedelmi forgalomban kapható digitális kamera a Dycam Model 1 (avagy Logitech Fotoman) volt. A CCD képszenzorral ellátott gép digitálisan tárolta a képeket és közvetlenül csatlakoztatható volt egy számítógéphez letöltés céljából. 1991-ben a Kodak piacra dobta a Kodak DCS 100-ast, a világ első digitális tükörreflexes fényképezőgépét, mely már az 1988-ban bevezetett JPEG sztenderdben készítette a felvételeket. A technika rohamos fejlődésével már csak idő kérdése volt, hogy mikor fogják a digitális gépek minőségben és elérhetőségben (árban) beérni a „hagyományos” masinákat.

Flash kártya megjelenése

1995-ben a Casio QV-10-es gépe volt először felszerelve LCD kijelzővel, az első CompactFlash kártyát pedig az 1996-ban megjelent Kodak DC-25-ben lehetett használni.

Szintén 1995-ben jelent meg a fényképezőgép és a videokamera első kereskedelmi forgalomban is elérhető digitális ötvözete, a rövid videók készítésére is alkalmas Ricoh RDC-1. Ezen gépek akkoriban gyakran horribilis ára (a Kodak DCS 100 például 13 000 dollárba került 1991-ben) azonban elriasztott szinte minden érdeklődőt. A „digitális áttörés” a Nikon D1 1999-es megjelenésével kezdődött, melynek hatezer dollár alatti ára és 2,74 megapixeles felbontása már érdemessé tette megvételre a gazdagabb műkedvelők és profi fényképészek számára. A digitális kamerák „totális áttörése” 2003-ban jött el, mikor a Canon forgalomba hozta a Canon EOS 300D-t , a „digitális lázadót”. Ezer dollár alatti ára és hat megapixel feletti felbontása a számítógépek elterjedésével együtt gyorsan népszerűvé tette a digitális fényképezőgépeket, amik csakhamar kiszorították a „hagyományos” masinákat a piacról, maga után vonva a fotólaborok és előhívó-üzletek gyors ütemű visszaszorulását, felszámolását.

A jelen

Napjainkban a fényképészet, mint önálló szakma, tulajdonképpen már alig-alig létezik. Ennek oka, a modern digitális rendszerű eszközök (fényképezőgépek, filmfelvevők, fényképezésre alkalmas mobiltelefonok) XX. század végi hihetetlen mértékű és gyorsaságú elterjedése a földtekén. Ez azonban nem jelenti azt, hogy a fényképezés tudománya (beállítás, különleges viszonyok közötti munka stb.) abszolút szükségtelenné vált volna. Mindenesetre csak profi cégek igénylik ilyen szakember munkáját a mostani időkben.

A modern média oktatás része lett a fotográfia, mint művészet. Különböző felsőfokú oktatási intézmények, egyesületek, alapítványok meglehetős rendszerességgel hirdetnek fotópályázatokat , amelyek eredményeként meglepően jó munkák is születnek.

Rendkívül fontos, hogy az utókor megismerje ezt az önálló művészeti ágat, amely két évszázadon keresztül kenyeret adott sok-sok embernek a fényképészet szakmája által. A megismerés egyik lehetősége múzeumok létesítése, támogatása, gyűjtemények kiegészítése, rögzítés az interneten minél tágabb körben, konferenciák rendezése, mint pl. a Magyar Nemzeti Múzeumban is történt 2011-ben.

A feltalálók és eljárások

Joseph Nicéphore Nièpce

A diadalmaskodó új szemlélet – a megérett technikai lehetőségek birtokában – hívta életre 1839-ben a fényképi rögzítést mint az akkori legalkalmasabb eszközt a valóság képi tükrözésére. Néhány őt megelőző kutató – mint az angol Wedgwood és Davy – hiábavaló kísérletezése után a francia Nicéphore Nièpce-nek (1765–1833) sikerült 1826-ban (más források szerint 1827-ben) elsőként a camera obscurában kirajzolódott képet fényérzékeny anyagon, a fény hatására megkeményedő ún. júdeai aszfalton rögzítenie (Kilátás a dolgozószobából). Mivel azonban az ő, s más (Alphonse Louis Poitevin, illetve Joseph Albert bajor udvari fényképész) által is heliográfianak (fénynyomatnak) nevezett eljárása igen durva, rossz felbontóképességével és igen alacsony érzékenységével nem felelhetett meg a közönség elvárásainak, felfedezője még nem léphetett vele a nyilvánosság elé. A Nièpce ablakából az udvarát és a szomszéd házat ábrázoló felvétel, mely a világ első fennmaradt fényképe, feltehetőleg nyolc óra hosszat tartó megvilágítást igényelt. Őt és Daguerre-t közös ismerősük, a párizsi optikus Charles Chevalier mutatta be egymásnak 1826-ban.

Luis Daguerre

Nièpce kutatásait társaként folytató párizsi díszletfestő, Louis Jacques Mandé Daguerre (1787–1857) próbálkozásait viszont 1837-ben szerencse kísérte: a jódgőzzel kezelt, ezüstözött rézlemezen a keletkező ezüst-jodidból látens kép alakult ki, melyet Daguerre melegített higanygőzök segítségével tett láthatóvá. Az ezüst-jodid és a higany egymásra hatásaként a világos tónusokat, a fényeket adó ezüstamalgám jött létre, az árnyékokat pedig az ezüstalap sötétebb tónusai adták. Eljárásával hihetetlenül finom részleteket mutató, közvetlen pozitív kép alakult ki egyetlen példányban. A megvilágítatlan ezüst-jodidot Daguerre a további kémiai reakció kiküszöbölésére konyhasóval távolította el.

(érdekesség: A munka oroszlánrészét Nièpce végezte el, Daguerre csak tökéletesítette az eljárást, de mivel Nièpce 1833-ban meghalt, Daguerre annak fiával új társulási szerződést kötött, melyben az eljárást már magáról nevezte el, és az ötlet tulajdoni hányadát a maga javára írta 60-40 arányban, így a francia kormány által fizetett életjáradék is 6 000-4 000 frankban oszlott meg közöttük.)

Más feltalálók

Daguerre felfedezésének hírére Európa-szerte többen is jelentkeztek, hogy ők is sikeresen oldották meg a camera obscura képének rögzítését.

William Fox Talbot

A fotográfia továbbfejlődése, a mai, a sokszorosíthatóságot biztosító negatív-pozitív eljárás megalapozása szempontjából az angol William Fox Talbot 1839. január 31-én a londoni Royal Societynek bemutatott negatív-pozitív eljárása, a talbotípia volt döntő jelentőségű. Ezzel bizonyítottan ő volt az első aki feltalálta a fotográfiát, mint képrögzítési eljárást, de több okból sem lett olyan népszerű és ismert, mint Daguerre és a dagerrotípia:

• nagyon szigorú felhasználási megkötések (szinte a végletekig leszabályozva)
• az általa használt anyagok kevésbé fényérzékenyek, így hosszabb exponálást igényeltek
• a papír tökéletlenségei nagyban rontották a kép minőségét, élvezhetőségét
• az eljárás kétszer ismétlődött (negatív előhívása, majd abból pozitív kép készítése)
• a képek idővel fokozatosan elhalványodtak

a tömény sóoldatos fixálás nem adott 100%-os biztonságot, de 1840-től Hershel javaslatára a nátrium-tioszulfát a (mai napig is a legjobb megoldás) már tökéletes volt.

Két év múlva 1841. január 31-én szintén küldött egy képet a Royal Societynek, melyben az 1840 őszén kidolgozott új eljárását a kalotípiát illetve az ily módon készíthető képek minőségét demonstrálja.

A kalotípia fontossága abban állt, hogy drasztikusan lecsökkentette az exponálási időt több óráról 3-10 percre, ragyogó napsütés esetén akár egy percre is.

Híg konyhasóval és ezüst-nitráttal átitatva a papírt, fényérzékeny ezüst-kloridot nyert, melyet tömény nátrium-kloriddal vagy kálium-jodiddal rögzített. A kisméretű, halvány képek előidézését, a galluszsavval történő előhívást azonban csak egy évvel később oldotta meg. A világon elsőként eredeti fényképekkel illusztrált köteteket adott ki: A természet irónja (The Pencil of Nature) és Skóciai napfényképek (Sun Pictures of Scotland) címmel.

Hyppolite Bayard

A francia Hippolyte Bayard (1801–1887) már 1839 márciusában ismertette módszerét: miután az ezüst-nitráttal átitatott papírt fényen megfeketedve jódkáliummal kezelte, a camera obscurában leexponálva kialakult közvetlen pozitív képet kálium-bromiddal rögzítette. Rendkívül rövid idő alatt (1839–1840) fejleszti ki újítását a fotózásban: a direktpozitív eljárást.

Bayard a fényképezés nagy vesztese, mert bár harminc nagyméretű képét 1840 júniusában egy jótékonysági vásár keretében ki is állította, egyszerű, szellemes és olcsó eljárása támogató híján nem versenyezhetett a dagerrotípiával. Magát is belekomponálta a képekbe, mint élő bizonyítékot, hogy embereket is le lehet az eljárásával fotózni. (Legismertebb képe az Önarckép vízbefúltan (1840), mely elkeseredésének ironikus kifejezése.)

Hasonló volt a sorsa Friedrich Gerber berni egyetemi tanár 1839 februárjában publikált, papírra kidolgozott találmányának, Franz Kobell és Caril August Steinheil müncheni egyetemi tanárok 1839 nyarán a sajtóban még magyarul is ismertetett vegyi eljárásának, valamint a mikroszkópia tudósa, J. B. Reade papírkép-eljárásának. Nem terjedt el John Herschel angol csillagász különleges jelentőségű találmánya sem, bár ő egyheti kísérletezés eredményeként üveglemezre készített máig fennmaradt felvételt. E kiváló tudósok megelégedtek a tudományos probléma megoldásával, s – ellentétben Daguerre-rel és Talbot-val – nem foglalkoztak tovább annak gyakorlati anyagi kiaknázásával.

Érdekességek a fotográfia történetéből röviden

Évszám	Feltalált eszköz, ill. érdekes esemény	Kapcsolható személy vagy cég neve	Jelentősége a fotózás történetében
1826-27	a világ első ismert fényképe: Kilátás a dolgozószobából	Nicéphore Nièpce	több mint 8 órás expozíciós idő, minősége miatt még nem szabadalmaztatható
1835	kalotípia	William Fox Talbot	rövid expozicíós idő elérése (nem vált közismertté túlzott szabadalomvédelem miatt)
1839	dagerrotípia	Louis Daguerre és Nièpce közös találmánya	új vegyi eljárás szabadalma, amelyet III. Napóleon francia császár közkinccsé nyilvánított
1851	nedves kollódiumos eljárás szabadalmaztatása	Frederick Scott Archer és Gustave Le Gray
1861	első színes fotó	James Clerk Maxwell	képminőség, ötlet
1871	zselatinos emulzió szabadalmaztatás	Richard Maddox	megszületett a modern fotográfiai film
1876	először vizsgálják a fényképek érzékenységi jellemzőit	Ferdinand Hurter és Vero Charles Driffield	új tudományág születik, szenzitometria
1877	világ első színes fényképe	Louis Ducos du Hauron	javul az esztétikai kivitel
1878	gyors záridős fényképezőgép	Eadweard Muybridge	mozgássor megörökítése, lásd a kinematográfot
1887	első forgalomba hozatal	Eastman Kodak Co.	celluloid alapú film
1888	Kodak forgalomba hozta n°1 box kameráját, megnyitotta első előhívó laborjait	Kodak	speciális kémiai ismeretek nélkül is lehetett fotózni
1891	kinetoszkóp szabadalmaztatása	Thomas Edison	„kukucskáló mozi”, egyszemélyes filmnéző
1895	kinematográf szabadalmaztatása	Auguste és Louis Lumière	filmvetítés, a mozi születése
1898	összecsukható kamera	Kodak	'Folding Pocket Kodak' reklámnéven jelent meg
1900	Brownie fényképezőgép	Kodak	a fotózás a kispénzű emberek számára is elérhetővé vált
1901	20 mm-es, azaz 120-as formátumú rollfilm (Brownie) piaci bevezetése	Kodak
1902	fototelegráfia (képtávíró) elmélet kidolgozása	Arthur Korn (r. Arthur Korn 1870 – 1945)	képek adatformában vezetéken történő továbbítása
1907	Autokróm film, lemez piaci bevezetése		az első, amatőrök számára is használható színes képrögzítési eljárás
1912	27 mm-es, azaz 127-es formátumú rollfilm piaci bevezetése	Kodak, 'Vest Pocket Kodak' gép	nagyobb formátumú film képnagyság
1914	autográf rendszer bemutatása	Kodak	exponálási időben írásos információ rögzítése a fényképhez
1923	Xenon villanó lámpa szabadalmaztatása, stroboszkóp	Dr. Harold Edgerton	modern vaku, éjszakai felvételek, rossz világítás mellett történő képrögzítés
1925	35 mm-es, azaz 135-ös formátumú rollfilm piaci bevezetése	Leica	filmgyártásban is alapfilmmé vált
1934	35mm-es, azaz 135-ös formátumú kazettás („napfénytöltésű”) kisfilm		a film gépbe történő befűzése világosban is lehetővé vált betakarás, illetve sötét helyiség nélkül
1935-36	forgalomba került a Kodachrome és az Agfacolor színes film	Kodak, Agfa	kispénzű emberek is készíthettek színes fotókat
1948	Hasselblad kamera feltalása, első Polaroid kamera piaci bevezetése	Victor Hasselbad, illetve Edwin H. Land (Polaroid)
1957	tükörreflexes (SLR) kamera	Asahi Pentax
1959	az első Nikon F kamera és az Optima automata fotógép	Nikon, illetve Agfa (Optima)	optika és fényképezőgép kapcsolódása F bajonettel (beszűrődő fény kizárása)
1963	Instamatic típusú kamera piaci bevezetése	Kodak
1964	Pentax Spotmatic SLR kamera
1973	CCD chip (100 sor és 100 oszlop)	Fairchild Semiconductor(a Szilícium-völgy egyik első cége)	nagy felbontású képek rögzítése
1986	1 megapixeles szenzoros fényképezőgép	Kodak
2003	LED kijelzőjű digitális kamera	Kodak

A fényképezőgép

A fényképezőgép optikai lencsékből és fény-védett részből álló szerkezet. A lencsék egy zárszerkezeten keresztül képet vetítenek egy rögzítő felületre (analóg filmre vagy digitális CCD-re). Angol hatásra gyakran – latin eredetű szóval – kamerának is nevezik. Az analóg fényképezőgépek csak állóképek rögzítésére alkalmasak, de a digitális fényképezőgépek akár mozgóképet is tudnak rögzíteni, azaz videokameraként is funkcionálnak.

A legtöbb fényképezőgép a fény emberi szemmel érzékelhető tartományában rögzíti a képet, de egyes speciális gépek, illetve speciális filmet használó fényképezők képesek a nem látható tartományból is képet rögzíteni.

A fényképezőgép részei

Képalkotás

A hagyományos vagy analóg fényképezőgépek a fényképet fényérzékeny filmre vagy lemezre rögzítik. A videokamerák és a digitális fényképezőgépek elektronikus úton, egy CCD vagy CMOS érzékelő segítségével készítik a képet, amelyet aztán mágnesszalagon vagy más adatrögzítő berendezésen (pl. merevlemez vagy memóriakártya) tárolnak.

A fényképezőgépek kezdetben csak állóképek elkészítésére voltak alkalmasak, míg a mozgóképet rögzítő eszközöket videokamerának nevezik. Azonban napjainkra ezek a kategóriák lassan elavulnak, a legtöbb modern (digitális) fényképezőgép alkalmas videó rögzítésére is, míg a modern digitális videokamerák is képesek állóképek (fényképek) rögzítésére.

Objektívek

A fotográfiában az objektív a tárgyról valódi képet rajzoló optikai rendszer, mely egy vagy több optikai lencséből, illetve egyes objektívek esetében optikai lencsékből és tükrökből épül fel. Az emberi szemhez hasonlóan működik, a látószögébe eső fényt összegyűjti, majd az optikai tengelyére merőleges érzékeny anyagra (fotófilm, érzékelő lapka) vetíti. Elsősorban gyújtótávolság és fényerő alapján jellemezhetjük, előbbi a frontlencsétől az érzékeny anyagig terjedő szakasz, amit mm-ben mérnek. Utóbbi a beállítható legtágabb nyílást jelöli, amelyen keresztül a fény átjuthat, jele „f”, például f2.8.

A fényképészetben használt objektívek fajtái

Néhány eset kivételével mindegyiken fel van tüntetve a szerkezet gyújtótávolsága (rendszerint az objektív végén, a lencse körül), mely alapján két típusra oszlanak.

Fix objektívek

• erős teleobjektív – 300 mm, 400 mm, 500 mm, 600 mm, 1200 mm
• közepes teleobjektív – 135 mm vagy 200 mm
• kis teleobjektív (portré) – 80 mm, 85 mm (1,5× gyújtótávú) illetve 100 mm vagy 105 mm (2× gyújtótávú)
• makró objektív – 50 mm, 65 mm, 100 mm, 150 mm, 180 mm (nagy fényerejű, jó közelpontú optikák. A 65 mm-es gyújtótávú objektív egy speciális eszköz a kategórián belül, leképzése az életnagyságtól indul és egészen annak ötszöröséig terjed).
• normál objektív (alap) – 50 mm, 55 mm, 60 mm
• enyhe nagylátószögű – 35 mm
• közepes nagylátószögű – 24 mm, 28 mm
• erős nagylátószögű – 20 mm (ennek már 90°-os a látószöge)
• extra nagylátószögű – 18 mm, 15 mm, 12 mm (utóbbi látószöge már 112°-os), ennél nagyobb látószögűt már csak megrendelésre készítenek
• halszem – 8 mm, 15 mm (hatalmas, általában 180° feletti látószöggel rendelkeznek, könnyen felismerhető, jellegzetes formában görbítik meg a vonalakat)
• eltolható tengelyű, ún. tilt shift objektív - 24 mm, 45 mm, 90 mm (az optikai tengely eltolható, így kiküszöbölhető a perspektivikus torzítás, valamint az élesség pontja és kiterjedése is befolyásolható. Főleg műszaki fotográfiában használatos, segít a párhuzamos vonalak megtartásában. Jelölésükre a két nagy japán gyártó a TS-E, ill. a PC rövidítést használja)

Nem fix (zoom) objektívek

Zoom objektívek (1959 óta vannak jelen a fényképészetben, előtte kizárólag a filmezésben használták), az átlagos zoom objektív az enyhén nagylátószögűtől a közepes teléig terjed (például 35-200 mm).

nagylátószögű zoom: teljes kisfilmet rajzolók: 15-30 mm, 16-35 mm, 17-40 mm…

APS-C méretű szenzorral (1,6x látószög csökkenés): 10-20 mm (ekv. 16-32)

alap zoom: 24-70 mm, 24-105 mm, 28-80 mm, 28-105 mm, 35-70 mm… (a nyílás növekedésével romlik a kép rajza, minősége, de ezek között is vannak kimagaslóan jó minőségű fix fényerejű objektívek)

tele zoom: 55-200 mm, 28-300 mm, 70-200 mm, 70-300 mm, 100-300 mm, 50-500 mm, 300-800 mm…

ezek közt is találunk fix fényerejű, jó rajzú objektíveket

A zoom objektívek (praktikusságuk miatt) mára szinte teljesen kiszorították a többi típust, bár képrajzolási képességük és fényerejük gyengébb, mint a fix gyújtóponttal rendelkező objektíveknek.

Stabilizátoros objektívek

Ezek az objektívek több lencsetaggal rendelkeznek, mint az azonos típusú és gyújtótávú, de stabilizátor nélküli darabok. A plusz lencsék a bemozdulás irányával ellentétesen mozognak, így biztosítják a korrekciót. Nagy segítséget jelent ez a rendszer akkor, ha kézből lassabb záridővel kell dolgoznunk. Stabil állvány használatakor viszont érdemes ezt a funkciót kikapcsolni, mert előfordul egyes daraboknál, hogy ilyenkor is korrigálni próbálnak, és ezzel bemozdítják a képet. Mivel a fény több anyagon hatol át ezeknél az optikáknál, a rajzolatuk (típustól, gyártmánytól függően) kicsit gyengébb lehet, mint hagyományos társaiké, de a különbség elhanyagolható. Több átfogásban is elérhetőek ilyen objektívek, de legnagyobb hasznuk a tele tartományban van. Áruk viszonylag magas, ugyanakkor a befektetés megtérül a könnyebb, gyorsabb és precízebb munkák során.

Konverterek, közgyűrűk

Telekonverter, tele előtét: olyan optikai eszköz, amelyet a gépváz és az objektív közé vagy az objektív elé felszerelve megnöveli a gyújtótávolságot.

A nagylátószögű előtét olyan optikai eszköz, amelyet az objektív elé felszerelve lecsökkenti a gyújtótávolságot. Előnye, hogy sokkal kedvezőbb áron érhetjük el az áhított tartományt, mintha külön objektívet vásárolnánk erre a célra. Hátránya, hogy a gyújtótávon túl a fényerőt is módosítja és többnyire csak a felső kategóriás optikáknál alkalmazható. A modern darabok használata mellett elérhető az objektívek összes szolgáltatása. Szorzótényezőjük típustól és gyártmánytól függően: 1,4, 1,5, 2, 3.

Várható némi minőségromlás a plusz lencsetagok miatt, de elhanyagolható mértékben.

Közgyűrű: optikai elemet nem tartalmazó közdarab, amely a gépváz és az objektív közé kerül felszerelésre. Megváltoztatja az optikai közelpontot, ezáltal azonos gyújtótáv mellett, de kisebb tárgytávolságból fényképezhetünk.

Felhasználási területe például a makrofotográfia. A drága makró objektívekhez képest olcsó megoldás és használatával nem romlik a képminőség. Hátránya, hogy csökkenti a fényerőt.

Minden idők legjobb objektívjei

• Angenieux retrofocus
• Cooke triplet
• Double-Gauss
• Goerz Dagor
• Leitz Elmar
• Petzvál portréobjektív
• Rapid Rectilinear
• Zeiss Tessar
• Zeiss Sonnar
• Zeiss Planar

Minőségi objektíveket gyártó cégek

• Canon
• Cosina
• Konica Minolta (a két cég egyesülése előtt csak a Minolta)
• Leica
• Nikon (Nikkor néven forgalmazza)
• Olympus
• Pentax
• Tamron
• Tokina
• Schneider Kreuznach
• Sigma Corporation
• Zeiss

Fókuszálás

Az objektívek optikai tulajdonságainak köszönhetően csak a kamerától bizonyos távolságban lévő tárgyak és személyek lesznek élesek a képen. A gyakorlatban azonban a beállított távolságnál közelebbi és távolabbi részletek is élesek lesznek - ez a mélységélesség. A fókuszálási távolság változtatható, és a fókusz beállításának számos változata lehetséges.

A legolcsóbb kamerákban úgynevezett fix vagy rögzített fókuszú lencsék találhatók, amelyek lehetővé teszik, hogy a kamerától 3 méteres távolságra minden nagyjából fókuszban lesz (a képminőség rovására). Ezek az objektívek általában a legolcsóbb, eldobható vagy egyszer használatos kamerákban találhatók. Az objektívek következő változata már bizonyos mértékű fókuszálást is lehetővé tesz, a felhasználónak kell meghatározni vagy megbecsülni a gép és a kép tárgya közötti távolságot és ennek megfelelően beállítani az objektívet (az egyszerű Holga típusú kamerákban ezt fej és váll, két fej, több emberalak, illetve hegyek képe szimbolizálja a távolságot).

A távolságmérővel felszerelt fényképezőgépek lehetővé teszik a fényképezőgép és a téma közötti távolság meghatározását a gép tetejére szerelt, a fő objektívvel párhuzamos optikai tengelyű lencse segítségével. Ezután a fényképész már pontosan be tudja állítani a fókusztávolságot az objektíven.

A fókuszálás a legegyszerűbb a tükörreflexes kameráknál, ahol a fényképész közvetlenül látja a fő objektíven keresztül a képet és vizuálisan tudja beállítani a fókusztávolságot. A legegyszerűbb tükörreflexes fényképezőgépeknél a gépváz belsejében 45°-os szögben ferdén elhelyezett, az expozíció pillanatában felcsapódó síktükör az objektív által alkotott képet a tükör felett elhelyezett matt üvegre vetíti. Ezt azonban a fotós csak felülről látja, míg a pentaprizmás tükörreflexes fényképezőgépekben a pentaprizma a felcserélt oldalú keresőképet oldalhelyesre állítja vissza és a fényképezőgép hátoldalán kialakított keresőben jeleníti meg.

A közepes és nagy formátumú fényképezőgépeknél elterjedt megoldás a mattüveg, amelyre az objektív kivetíti a téma képét és lehetővé teszi a kompozíció és a fókusz pontos beállítását. A kép elkészítéséhez a mattüveget kicserélik egy fényérzékeny lemezre vagy a filmet tartó tokra.

A mai modern kamerákban általában autófókusz rendszer van, amely automatikusan azonosítja a kép fő elemeit és azok távolságának megfelelően állítja be a fókusztávolságot.

Expozíció

A zársebesség megválasztása jelentősen befolyásolja az elkészült képet.

A kép elkészítését exponálásnak nevezik, vagyis amikor a zár kioldásával a fényérzékeny filmet vagy érzékelőt kiteszik a tárgyról visszaverődő fénysugaraknak. Az expozíciós idő függ a rendelkezésre álló fény erősségétől (fényes nappal rövidebb, borús időben hosszabb, éjszaka, vaku nélkül akár több másodperc vagy perc is lehet), illetve az objektív fényerejétől függ, amely a beállítható legtágabb nyílást jelöli, amelyen keresztül a fény átjuthat. A fényképezőgép zárszerkezete vezérli az expozíció idejét, míg az objektíven található nyílás (a rekesz vagy blende) segítségével lehet változtatni a gépbe bejutó fény mennyiségét.

Zárszerkezet

A fényképezőgép története során számos különféle zárszerkezetet kísérleteztek ki és használtak, de mára lényegében két zárszerkezetet használnak csak.

A gépvázba építik be az ún. redőnyzárt, amelyek követlenül a fényérzékeny film vagy érzékelő előtt helyezkednek el. A kép elkészítésekor, az exponáló gomb lenyomása után itt lefut a redőny, és a résen keresztül az expozíciós idő tartamára szabaddá teszi a képet alkotó fény útját a filmhez. A két redőnyrész között rés van, amely elhalad a teljes filmsík előtt, az expozíciós időt lényegében a rés nagyságának változtatásával lehet befolyásolni.

A redőnyzárak működhetnek függőlegesen vagy vízszintesen, és viszonylag lassan, állandó sebességgel tudnak csak mozogni - ez 1/60 vagy 1/125 másodperc lehet. Vagyis az 1/1200 másodperces expozíciós időhöz az 1/60 mp sebességgel mozgó redőnynek csak 1/20-ad része lehet nyitva. Éppen ezért a redőnyzárak alkalmazása igen nehézkes pl. gyorsan mozgó tárgyak vagy sportesemények fényképezésénél, illetve vaku használata esetén. Ezért van, hogy a modern fényképezőgépekben is vaku használatakor maximum 1/60 vagy 1/125 mp lehet az expozíciós idő.

Az objektívba épített zárszerkezetet vagy központi zárat, mint neve is mutatja, az objektív vázába építik be. A zárat rugóval megfeszített fém lamellák alkotják. Exponáláskor az objektíven áthaladó fénynek a lamellák nyitása ad egyre nagyobb utat (vagyis keresztmetszetet), majd záráskor fokozatosan zárják el a fény útját. A tényleges expozíciós idő ezeknél a gépeknél függ a rekesz nagyságától, ez annál inkább jelentkezik, minél rövidebb expozíciós időt akar használni a fényképész. Ezzel szemben a központi zárat könnyű a vakuval szinkronizálni, hiszen annak csak akkor kell megvilágítani a témát, amikor a zár teljesen ki van nyitva. Hátránya, hogy minden objektívbe be kell építeni a zárszerkezetet, szemben a gépvázban elhelyezkedő redőnyzárral, amelyhez használt (csere)objektívek zár nélküliek.

Rekeszszerkezet

Az objektívekben a lencserendszer fősíkjának közelébe fényrekeszt (vagy más néven blendét) építenek be. A rekesz segítségével lehet szabályozni a lencsén áthaladó és a gép belsejébe jutó fény mennyiségét, ezzel befolyásolva a kép elkészítéséhez szükséges expozíciós idő hosszát. A legtöbb objektívben ún. íriszrekesz található, amely 5-20 félkör alakú vékony fém- vagy műanyaglemezből (lamellából) áll.

A fényrekesz állásának megfelelő, ún. rekeszszámokat a rekeszállító gyűrűn vagy egy külön skálán szokták feltüntetni. A rekesz minden egyes állása az előzőhöz képest fele annyi fényt enged be, ezt az ún. f szám jelöli. Az f1 rekeszállás lényegében a teljes fénymennyiséget átengedi, a következő (f1,4) ennek felét, a rákövetkező (f2) ennek a felét, azaz az f1 negyedét. A rekeszértékek sorozata mértani sort alkot. A rekesz lényege, hogy a rekesznyílás szűkítésével a mélységélesség növekszik, tehát egyre több témaelem lesz éles a képen. Ezzel egyenes arányban csökken az átengedett fény mennyisége, azaz nő a szükséges expozíciós idő hossza.

Kereső

A fényképezőgépen a kereső segítségével lehetséges a felvétel helyes beállítása, a készítendő kép határvonalainak kijelölése, valamint az élességállítás és a mélységélesség ellenőrzése. A keresőknek két alapvetően különböző rendszerük van:

Mattüveg keresők: a kép beállítását vagy a film helyére illesztett matt üveglapon vagy egy tükör segítségével, egy beépített matt üvegre vetített képen lehet elvégezni

Keret és távcsőkeresők: a fényképezőgépen elhelyezett egyszerű nézőkébe vagy távcsőszerű szerkezetbe tekintve látja a fényképész több-kevesebb pontossággal a lefényképezendő képet.

Mattüveg kereső

A nagyobb képméretű (műszaki és műtermi) fényképezőgépeken általában mattüveg keresőt használnak. A film helyére illesztett matt üvegen a tárgy fordított és megcserélt oldalú képét lehet látni. Az üvegen az élességét és mélységélességét pontosan lehet ellenőrizni, majd a beállítást követően a mattüveget eltávolítják és a helyére illesztik a felvételi anyagot tartalmazó kazettát.

Tükörreflex kereső

A közepes méretű és a kisfilmes gépeken használt beállító eszköze, amelynél a váz belsejében ferdén elhelyezett és az expozíció pillanatában felcsapódó síktükör az objektív által megalkotott képet a tükör felett elhelyezett matt üvegre vetíti. A keresőbe felülről kell belenézni és ez is megcserélt oldalú képet biztosít.

Pentaprizmás tükörreflex kereső

A rendkívül népszerű pentaprizmás kereső előnye, hogy a felcserélt oldalú keresőképet oldalhelyesre visszafordítva jeleníti meg. A kereső nyílásába nézve így egyenes állású, oldalhelyes keresőképet lát a fényképész. A mai gépeken a mattüveget korszerűbb, világosabb képet nyújtó keresőlemezek váltották fel, illetve az élességállítást könnyíti meg a mérőék, amely helytelen élességállítás esetén az ékhatárokra merőleges vonalakat megtöri.

További keresőtípusok

A keretkereső a képhatárokat egy, az objektív felett elhelyezett keret jelöli, míg a gépvázon egy nézőke található. A távcsőkereső lényegében egy fordított színházi távcső, amely erősen kicsinyített képet adott a képhatárok jelölése nélkül. Az univerzális kereső olyan távcsőkereső, amelynek foglalatában több, elforgatással váltható távcsőkereső van beépítve, így az objektív gyújtótávolságának megfelelően változtatható a kereső is.

Filmformátumok

A fényképezőgép fejlődése során számos különféle méretű fényérzékeny lemezt és filmet használtak, ezek legtöbbbje kezdetben egy fényképezőgépre volt méretezve. Hamarosan azonban szabványos méretű lemezeket kezdtek előállítani, míg a filmtekercsek bevezetése után a szabványosítás folyamata még inkább felgyorsult.

A napjainkban is használt filmek között található a 120-as film (8, 12 vagy 16 képkocka), a 220-as film 16 vagy 24 képkockával (ez a kettő elsősorban a közepes formátumú fényképezőgépek filmje), illetve a 35mm-es film 12, 20 vagy 36 képkockával.

A fényképezőgépek típusai

Lemezes fényképezőgép

A lemezes fényképezőgépeket a fényképezés őskorában fejlesztették ki, bár a mai napig használják ezeket. A lemezes fényképezőgépen a fény az előlapra szerelt objektívben lép be a harmonikás oldalú sötéttérbe és éri el a gép hátoldalát. A hátoldalon található a mattüveg lap, amely a kép megalkotását és a fókuszálást teszi lehetővé, illetve az üveglap helyére lehet illeszteni az a fényérzékeny anyaggal kezelt üveglapot, amelyre készül a kép. A legtöbb gépen nem volt zárszerkezet, az objektívsapka, amely a lencsét védte, töltötte be ezt a szerepet - a fénykép készítésekor leemelték, majd exponálás után visszahelyezték.

Az előlapon található állítócsavarok segítségével a legtöbb gépen az objektívet le vagy feldönteni, illetve függőlegesen emelni vagy süllyeszteni lehetett, így az objektív optikai tengelye mindig merőleges maradhatott a kép síkjára. az előlapot és a hátlapot rendszerint sinek kötötték össze, a fókuszáláshoz ezen a sinen kellett mozgatni az előlapot előre vagy hátra.

Az első lemezes gépekbe csa kis fényerejű objektíveket tudta beépíteni, ezért a legtöbb fényképésznek volt egy fekete lepelje, amelyet a fejére borított fókuszálás közben, hogy jobban lássa a mattüvegre vetített képet. A gép nagy súlya miatt igen erőteljes álvványra volt szükség, hogy a hosszas expozíció alatt a fényképezőgépet stabilan rögzítse.

A lemezes fényképezőgépek mai utódai a nagy formátumú fényképezőgépek.

Nagy formátumú fényképezőgép

A nagy formátumú gépek a korai lemezes fényképezőgépek közvetlen leszármazottai és a mai napig széles körben használják a legjobb minőséget igénylő fényképeszeti területeken, illetve technikai, ipari vagy építészeti fényképek elkészítéséhez. Ennek oka, hogy a gépek által használt nagy filmméret miatt sokkal több részletet tudnak rögzíteni, illetve az elkészült kép sokkal jobban bírja a nagyítást. A gép felépítése miatt lehetséges a perspektíva-korrekció, mivel mind a hátfal, mind a homlokfal (vagy elófal) minden irányban mozgatható. A mattüveg hátlapnak köszönhetően a fényképész mindkét szemét tudja használni a kép kokmponálása közben. A nagy formátumó gépeket ezen túl akár 8 különféle méretű filmmel lehet használni.

A nagy formátumú gépeknek három alapvető változata van (monorail, view és field), de lényegében mindegyik kardán rendszerű, azaz egy vagy két rúdra van rögzítve a homlokfal az objektívvel, a hátfal a mattüveggel és a filmkazetta keretével, a kettőt pedig harmonikaszerű kihuzat köti össze. A nagy formátumú gépek általában 6x7 cm-es vagy 6x9 cm-es rollfilmet használnak, de átalakítóval lehetséges a közepes formátumú gépekben használt 120-as film is. A legtöbb nagy formátumú kamera csak stúdómunkára alkalmas súlya és kezelésének nehézkessége miatt, de készültek hordozható példányok is, elsősorban fotóriporterek számára, illetve tájképek elkészítéséhez.

Közepes formátumú fényképezőgép

Hasselblad 503Cw közepes formátumú fényképezőgép

A közepes formátumú fényképezőgépek nevüket onnan kapták, hogy az ezekben használt film mérete a nagy formátumú és a kisfilmes fényképezők filmmérete között helyezkedik el. Általában ezek a gépek 120-as vagy 220-as filmet használnak, illetve a legtöbbhöz ma már kapható digitális hátlap is. Az elkészült kép mérete általában 6x4,5 cm, 6x6 cm vagy 6x7 cm. A közepes formátumú kamerák kialakításukat tekintve nagyobb változatosságot mutatnak, lehetnek kardános felépítésűek (mint a nagy formátumú kamerák), a jobboldalt ábrázolt Hasselblad géphez hasonló klaszzikus, levehető hátlapos felépítésűek, illetve összehajtogatható, kompakt kamerák. Napjainkban megjelentek az amatőröknek szánt olcsó, könnyen kezelhető, 120 vagy 200-as filmet használó közepes kamerák is, mint pl. a Holga.

Keresős fényképezőgépek

Az angolban "rangefinder" néven ismert fényképezőgépeket a fejlettebb objektívek és fényképezőgépek tették lehetővé: a kisebb objektívet kisebb és könnyebb vázba lehetett beépíteni és a keresőt már a gép vázára vagy vázába tudták integrálni. A keresővel egyszerűen megoldható a fókuszálás is, mivel a kereső ablakát hozzá lehetett kapcsolni az objektívhez. Fókuszáláskor addig kellett jobbra vagy balra mozgatni a fókuszgyűrűt, amíg a keresőben látható kép éles nem lett. A régebbi keresős gépeken a kereső nincs összekötve az objektívvel és a kijelző látható távolságértéket a fényképésznek kell beállítani az objektíven.

Napjainkban a digitális kompakt fényképezőgépekben is hasonló keresőablak található, azonban ezek a fényképezőgépek már képesek az automatikus fókuszálásra, ezért a keresőt lényegében csak komponálásra kell használni. A digitális fényképezőgépek hátlapján található LCD képernyő, amely valós időjű előnézeti képet jelenít meg, lényegében feleslegessé teszi a keresőt.

Tükörreflexes fényképezőgép

A tükörreflexes fényképezőgépben a fényképész az objektíven keresztül, közvetlenül látja a kompozíciót. Ehhez a gépváz belsejében 45°-os szögben ferdén elhelyezett síktükröt alkalmaztak, amely a tükör felett elhelyezett matt üvegre vetíti a képet. Az exponálás pillanatában a tükör felcsapódik. Az első tükörreflexes fényképezőgépeken csak felülről lehetett megtekinteni a kereső képét, amely ráadásul felcserélt oldalú volt. Erre volt megoldás a pentaprizma, amelyet a tükör és a kereső mattüvege közé helyeztek el. A prizma a felcserélt oldalú keresőképet oldalhelyesre állítja vissza, és a fényképezőgép hátoldalán elhelyezett keresőben jeleníti meg.

A tükörreflexes fényképezőgépekből készültek nagy és közepes formátumú gépek, amelyek 120-as vagy 220-as filmet használtak, elsősorban a Hasselblad, Mamiya, Bronica és a Pentax gyártott ilyen gépeket. A legjobban elterjedt tükörreflexes gépek azonban a kis formátumú, 35 mm-es filmet használják. A digitális tükörreflexes fényképezőgépeknek is a kisfilmes formátumra emlékeztető gépváza és objektívei vannak, nemritkán ezek felcserélhetők a filmes és digitális gépek között.

Ikerlencsés fényképezőgép

Az ikerlencsés fényképezőgépek két, szinte azonos objektívet alkalmaznak, az egyikkel lehet fókuszálni, a másik pedig a képet készíti. A lencséket általában úgy helyezik el, hogy a keresőlencse a másik felett helyezkedik el. A kereső lencse a gép felső oldalán vagy hátlapján található keresőre vetítette ki a képét egy síktükör segítségével, ezért pontos megnevezésük ikerlencsés tükörreflexes fényképezőgép. Az egylencsés gépekkel ellentétben azonban itt nem kell a tükröt a kép elkészítésének pillanatában elmozdítani. Ennek köszönhetően az expozíció során sem tűnik el a kép a keresőben. Ennek különösen nagy jelentősége van a hosszú expozíciós időt igénylő felvételek esetén, amikor a fényképész nyomon tudja kísérni a keresőben a képet. A gépek másik előnye, hogy a központi záras objektívek segítségével sokkal nagyobb zársebességet lehetett használni vakus fényképezés esetén is. A korabeli tükörreflexes fényképezőgépekhez viszonyítva az ikerlencsés gépek egyszerűbbek és könnyebbek voltak, illetve sokkal halkabban működtek (mivel csak az objektíven elhelyezett központi zárat kellett nyitni és zárni, a tükröt nem kellett felcsapni.

Azonban az ikerlencsés fényképezőgépek hátránya, hogy közeli tárgyak fényképezésekor a keresőben nem azt a képet lehet látni, amit a másik lencse rögzíteni fog, illetve, hogy a mélységélességet nem lehet ellenőrizni, mivel a kereső lencsébe nem építettek rekeszt. További hátránya ezeknek a gépeknek, hogy nem lehet változtatni a lencse fókusztávolságát, csak fix objektívekkel lehetett használni. Egyes ikerlencsés gépeken cserélhetők voltak a lencsék, de mivel mindig kettőt kellett egyszerre cserélni, nem volt praktikus.

A tipikus ikerlencsés gépek 120-as filmet használtak és 6x6 cm-es képeket készítettek

Képrögzítési eljárások

A fényképészetben használt képelőhívó és képrögzítő eljárások, technikák listája a kezdetektől napjainkig. Mivel az eljárások száma gyakorlatilag végtelen, itt csupán a feltalálástól napjainkig Magyarországon leginkább elterjedtek kerülnek felsorolásra, típus szerint rendezve.

Direktpozitív eljárások

Ide sorolódik minden olyan eljárás, amely a valóság képét azonnal – negatív közbeiktatása nélkül – pozitív képként adja vissza. Ezek az eljárások többnyire nem sokszorosíthatóak, minden felvétel egyedi példány.

• Ambrotípia (vagy Melanotípia – nedves kollódiumos eljárás negatív nélkül)
• Amfitípia
• Autokróm
• Dagerrotípia
• Dufaycolor
• Ferrotípia (Amerikai gyorsfénykép)
• Diapozitív (fordítós film)
• Heliokrómia
• Panotípia (vagy Pannotípia)
• Papír gyorsfénykép (Vásári gyorsfénykép)
• Polaroid
• Digitális fénykép

Negatív eljárások

Az (analóg) negatív-pozitív eljárás (többnyire felvételi, vagyis fényképezőgépben használt) anyagai. Nevüket onnan kapták, hogy a rájuk vetülő képet a valósággal ellentétes tónusokban (és színekben, ha színes az anyag) jelenítik meg. Hogy a valóságnak megfelelő kép keletkezzék képüket ismét át- (vissza) fordító, úgynevezett pozitív anyagra másolják, nagyítják. Ezáltal válik lehetővé sokszorosításuk is: az egyedi negatívról lényegében tetszőleges számú pozitív készülhet.

• (Tri)acetát film ( safety film – a mai értelemben vett negatív )
• Albuminos üvegnegatív
• Eastman papírnegatív
• Kollódiumos nedves eljárás ( Nedves eljárás )
• Kollódiumos száraz eljárás ( Száraz eljárás )
• Nitrát film
• Poliészter film
• Talbotípia ( avagy Kalotípia negatív )
• Viaszpapír negatív
• Zselatinos szárazeljárás

Pozitív eljárások

Ide sorolódik minden olyan eljárás, melynek segítségével a negatíveljárások, a valósággal ellentétes tónusrendű képéről pozitív, vagyis a valóságosnak megfelelő kép készíthető, több példányban is. Speciális esetet képez a Fotóporcelán és némely Fotómechanikai sokszorosítóeljárás melyeknek funkciója hasonló, de készítésükhöz (mivel direktpozitívként működnek) nem negatív, hanem pozitív képet használnak, és az eredeti felvétel sokszorosítására is alkalmasak, azonban (többek között) alacsony fényérzékenységük miatt felvételi anyagként (fényképezőgépben) nem használatosak.

• Alboidin( Klórezüst-(növényi) albumin kimásolópapír )
• Albuminpapír ( Klórezüst-albumin kimásolópapír )
• Argentotípia ( vagy Kallitípia vagy szépiaeljárás )
• Celloidin ( Klórezüst-kollódium kimásolópapír )
• Kromotípia
• Kéknyomat ( cianotípia, blaupause külföldön )
• Enyveskép ( enyveshátnak is nevezik )
• Fotómechanikai sokszorosítóeljárás ( pl.: Fénnyomás, Heliogravür, Fotolitográfia, stb.)
• Fotóporcelán ( fotókerámia, fotokeramika )
• Kazoidin ( Klórezüst-kazein kimásolópapír )
• Krisztóleum
• Opáltípia
• Palládiumkép
• Papír porcelánkép
• Platinotípia ( Platinnyomat, platinakép, platina-eljárás )
• Sópapír ( Klórezüst kimásolópapír )
• Jódpapír ( Keményítőpapír )
• Kalotípia ( Talbotípia )
• Arisztopapír ( Klórezüst-zselatin kimásolópapír )
• Gázfénypapír ( Klórezüst-zselatin előhívópapír )
• Nemeseljárások ( Különböző lenyomatok, például Guminyomás )

A fényképészet meghatározó irányzatai

A fényképészet meghatározó irányzata, mint minden művészeti ágé, az idő múlásával folyamatosan változott. Mivel a fotográfiával mindenki szabadon foglalkozhatott a francia állam jóvoltából, a tinta még meg sem száradt a szabadalmi bejegyzésen, de már szinte az egész világon elterjedt. Irányzatai kezdetben a festészetből jöttek át, mígnem önálló utat nem kezdett járni. Először a festészet kezdte utánozni a fotográfiát, majd ismét a fotográfia a festészetet, hogy aztán mára részben egybeolvadjanak, legjobb művelői művészekké emelkedhessenek. Egyes irányzatok átfedésben voltak, vagy vannak egymással, illetve művelői ma is akadnak, bár általánosságban már nem vezető stílusok.

Uralkodó irányzatok

Biedermeier

Nagyjából a XVIII. század legvége (a polgárság megerősödése) óta jelen lévő művészeti irányzat, a polgárság legfőbb igényeit fejezte ki. Festészetben önmagukat és a körülöttük lévő világot a lehető legvalóságossabban akarták viszont látni, ez a vágy hívta életre a fotográfiát. Ennek megfelelően az első képek a valóság tökéletes visszaadását kívánták elérni, bár szinte már azonnal sejteni lehetett, hogy nem sokáig marad ez így, az irányzat az 1850-es évek végére már „kiment a divatból”. A korszak híresebb feltalálói és egyben az első fényképészek Louis Daguerre, a dagerrotípia és William Henry Fox Talbot, a kalotípia feltalálói és első művelői voltak. Ebben a korban alakulnak meg az első műtermek szerte a világban.

Portré

A fényképezőgép 1840-ben még, mint 'portrérajzoló gép' üzemelt műtermekben, de már a bemutató napján tudták, hogy ennél sokkal több lehetőség rejlik benne. Eleinte a portré műtermekben, fehér, vagy festett háttér előtt készült, majd a vizitkártya megváltoztatta ezt a szokást, teljesen elüzletiesítette, uniformizálta, melyet csak a század végén kialakuló amatőrmozgalom volt képes megújítani, a portréalanyokat egyedi beállításba, megvilágításba helyezve, gyakran saját környezetükben. Felfedezték a kezek kifejezőerejét a képeken. Leghíresebb képviselői Louis Daguerre, Julia Margaret Cameron (a porté egyik megújítója, hobbifotós), André Kertész, Richard Avendon (a divatfotó megteremtője), Man Ray (dadaista, szürrealista), Székely Aladár és Nadar voltak.

Akt

A festészetben az akt ábrázolása az egyik legnehezebb feladat, az egyike a legtöbb tehetséget igénylő területeknek. Sokáig a tehetség biztos jele volt, ha valaki nívós aktot tudott rajzolni, festeni. De az akt a festményen csak dekoratív elemként szolgált, a fotón ez a dekorativitás sokak szerint a méretcsökkenés miatt elveszett.

A festők igyekezete, hogy „kiküszöböljék” a természet adta hibákat, a fotó ezeket a hibákat objektíven megmutatta. Az első aktfényképek dagerrotípián voltak, színezettek is lehettek, sőt népszerű volt a sztereó akt felvétel is. Készítőjük általában ismeretlen. A „művészi akt” elismertségét csak az 1850-es évek – a papíreljárások elterjedése – hozták meg.

Az 1960-as évek szexuális forradalma levetkőzi az akt minden gátlását,a művészi mellett vonzó, kihívó lesz, megtelik szexualitással. Legnevesebb képvselői a korban Eugéne Durieu ( művészi akt ), Wilhelm von Gloeden ( férfi akt ) és Paul Bergon voltak.

Utcai fotografálás

A riport- és sajtófotó, valamint a szociofotó „őse”. A magasabb érzékenységű szárazlemezek elterjedése, a mindenki által megvásárolható, könnyen kezelhető kamerák segítik elterjedését.

A nagyvárosi élet kialakulása révén az élet fő színtere az utca lesz. Ebből fejlődik ki a pillanatfelvétel, melynek óriási propaganda erejét szinte azonnal felfedezték és ki is használták. Ma is népszerű. Neves képviselője Eugene Atget (Párizs fotósa), Brassaï (Halász Gyula), Henri Cartier-Bresson, Paul Martin és Alfred Stieglitz voltak.

Vizitkártyák

1855–1865 között volt meghatározó, André Disdéri ötletéből származik. Profitszerzés céljából a piacbővítés érdekében kitalált, 1854. november 27-én szabadalmaztatott egyéni eljárás és képméret. A felismerés: kisebb méret + nedves eljárás + üveglemez = sokszorosíthatóság, olcsóság. A képméret 6,3 × 10,5 cm volt. Disdéri az akkori árak egyötödéért 8 darab vizitkártya-portrét kínált, ezzel nem csak új divatot teremtett, (még III. Napóleon császár is megfordult műtermében) hanem igazi tömegcikké változtatta a fényképet, mely immáron a szegényeknek is elérhetővé vált.

Elején a képet rendelő személy egész alakos portréja, hátulján a mai képeslapok hátuljához hasonló elrendezés volt található, így akár postán is fel lehetett adni. Nagy hátránya, hogy a portré elveszti egyedi, személyre szabott stílusát, ennélfogva kiemelkedő alkotói sincsenek.

Fotozsurnalizmus

Az újságokban kialakulásuk óta mindig is közöltek rajzokat, képeket, melyek a fotográfia fejlődésével, eljárásainak olcsóbbá és gyorsabbá válásával hamar fényképekre cserélődtek. A filléres sajtó kialakulásával és robbanásszerű elterjedésével megjelentek az első fotóriporterek, helyszíni tudósítók. Valódi elterjedése a krími háborúba kiküldött és onnan több száz kiváló képpel hazatérő fényképészeknek, közülük is elsősorban Roger Fentonnak köszönhető – párhuzamosan a vizitkártyákkal – abszolút elterjedtté azonban azon kisfilmes gépek megjelenésével vált, melyeket főleg a riportereknek terveztek. Manapság egyre kevesebb fényképész foglalkozik tudósításokkal, helyüket átvették a fotóriporterek). Alig van napilap, mely ne használna fényképeket lapjain, vagy ne alkalmazna fotóriportereket.

Roger Fenton (a világ első hivatalos haditudósítója – Krími háború, 1854-56)

Matthew Brady (amerikai polgárháború, 1861-65, először mutatják a háború borzalmait)

Francis Frith (első régészeti tudósítások, albumokban Egyiptom, Izrael, Közel-Kelet)

Carleton Watkins (az amerikai vadnyugat tájai)

Edward S. Curlitz (indián arcképcsarnok – etnográfiai tudósítás)

Rosti Pál (Közép-Amerika, ezen belül főleg Venezuela, Kuba, Mexikó első átfogó dokumentálása)

Robert Capa (Spanyol polgárháború, második világháború – a normandiai partraszálláskor készített képei tették világhíressé)

Larry Burrows (vietnami háború dokumentálása)

Hobbi- és amatőr fényképészet

1871-ben Richard Leach Maddox új ezüstbromid emulziót fedezett fel mely a már korábban is létező szárazlemezes eljárást tökéletesítette. Mivel gyárakban lehetett gyártani és a fényképész készen vette (bár valamivel drágább és kevésbé megbízható volt, mint a kollodiumos száraz eljárással készült negatívok) mégis akkora népszerűségre tett szert, hogy gyakorlatilag megteremtette az amatőr fotográfiát, mely 1871 előtt jóformán nem is létezett. Igazán tömegessé George Eastman ötlete, a celluloidfilm és a hozzá tartozó előhívólaborok (1888) megjelenésével vált. Immár nem kellett kémiai tudás a fényképezéshez. Leghíresebb képviselői:

• Lewis Carrol (Az Alice csodaországban írója, gyermekportrékkal foglalkozott)
• Julia Margaret Cameron (a portréfotózás egyik megújítója, 48 évesen kezdte)
• Jacques Henri Lartigue (minden idők egyik legjobb amatőr művésze, munkássága francia nemzeti kincs)

Kompozit

A "Vintage Print" kifejezés az ún. első kópiát jelenti. Az erről készült fénykép sokkal többet ér, mint későbbi társai, azonban a mostani időkben kedvelt dolog a vintage print hamisítás.

A kompozit képek gondosan megrajzolt, előre eltervezett kompozícióhoz készített néhány alakos csoportképek és tájképek utólagos egymás mellé montírozása. Így nyílt lehetőség először bonyolult, sokszereplős, nehéz fényviszonyok közé szerkesztett jelenetek kialakítására. A mai fotomontázs, fotokollázs előfutára, a piktorializmus (fotoszecesszió) fő kiváltó oka. Ma is gyakran használt képstílus, bár már szinte kizárólag számítógépes úton készülnek kompozit képek. Legismertebb képviselői

Oscar Gustave Rejlander és Henry Peach Robinson voltak.

Piktorializmus

Amerikában fotoszecesszió. A XIX.-XX. század fordulóján robbanásszerűen elterjedő irányzat, mely szinte festményszerű képeket, poszterrajz-szerű alkotásokat takar, fekete-fehér, illetve színes formában. A szecesszió minden más téren is (építészet, festészet stb.) az 1900-as, 1910-es évek meghatározó stílusa. Beindul az amatőrmozgalom, lekerül a fényképezőgép az állványról, megszületnek az első valódi pillanatfelvételek. Sikere folytán a fotográfusok művészekké, a fényképészet a hatodik művészeti ággá lépnek elő. Leghíresebb művelői Alfred Stieglitz, Alvin Langdon Coburn és Rudolf Dührkoop voltak.

Avantgárd és az „újtárgyiasság”

A futurizmus, kubizmus, konstruktivizmus, expresszionizmus, szürrealizmus, dadaizmus együttes hatására kialakuló, mindet egy kalap alá sűrítő irányzat. Újra felfedezi és felfuttatja a szociofotót és a fotoriportot. A Bauhaus iskola megteremtője.

Jellemzői:

Új nézőpontok (meredek alul- ill. felülnézet), új látószögek, szokatlan, merész kivágások

aszimmetrikus, spannolt kompozíció

a makro-részletek fontossága: a természet és az ipari környezet, a banális, hétköznapi tárgyak esztétikuma

a fények tudatos kihasználása, extra megvilágítási szögek (alsó világítás), az árnyékok tudatos belekomponálása a képbe

a művészet szemléletének gyökeres átalakítása, minden addigi megtagadása, a stílusok, a kialakult akadémikus tanok elvetése, az autonóm művészet kialakulása (nincsenek általános elvárások a művészekkel szemben, mindenki azt csinál, amit akar)

Megváltoztatja az addigi „képfogyasztási gyakorlatot” – meg kell tanulni az új képi nyelvezetet – a fotó már nem csak ábrázol, hanem második jelentéssel is bír.

Modernség, a technika szeretete

Világhírű művészei:

Man Ray (szürrealista, újra felfedezte és előszeretettel alkalmazta a szolarizációt munkáiban)

Moholy-Nagy László (magyar, a Bauhaus egyik professzora)

Herbert Baier

Alexander Rodchenko (az orosz avantgárd atyja)

Paul Citroen

Szociofotográfia

Azaz szociális témájú képek. Henry Mayhew szociográfiája London munkásai és szegényei címmel (1851) Richard Beard merev beállítású képeivel illusztrálva indította útjára ezt az irányzatot. A századfordulóig fokozatosan feledésbe merült, majd az avantgárd újra felfedezi. Leghíresebb képviselő Richard Beard (Street life in London című sorozata, 1887-88), Jacob Riis (rendőrségi tudósító, mégis inkább ebbe a kategóriába sorolandó, magyar megfelelője Tábori Kornél), Lewis Hine (szociológus, Az Ellis Islanden partra szálló bevándorlókat fotózta főleg), Walker Evans, Tabák Lajos, Manuel Rivera-Ortiz, és Gönci Sándor voltak.